<<  Május 2017  >>
 hf  ke  sz  cs  pé  sz  va 
  1  6  7
1314
2021
    

Hírlevél

Mozis Diákkör

KE Mozgóképkultúra és Médiaismeret szak hallgatóinak kritikái

 

Mozis Diákkör alakult a Kaposvári Egyetem Mozgóképkultúra és Médiaismeret szak hallgatói részvételével, (http://kemozgokepszak.wordpress.com/mozis-diakkor/), melynek célja a rendszeres, tematikus filmnézés mellett, hogy a filmek megtekintése után a hallgatók gondolataikat jó minőségű kritikákban foglalják össze. Emellett pedig  kedvet csináljanak a filmekhez. A Szivárvány Kultúrpalota örömmel biztosít lehetőséget a filmek megtekintésére, illetve felületet a hallgatók által készített írásoknak.

 

A diákkör koordinátora: Pala Mátyás (This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.)
A diákkör konzulense: Dr. Seress Ákos
A diákkör  kapcsolattartója a Szivárvány Kultúrpalotában: Ajpek Annamária

 

A diákkör tagjai:
Baranyai Ádám (I. évfolyam)
Vitényi Réka (II. évfolyam)
Kondor Noémi (II. évfolyam)
Leszkovszki Máté (II. évfolyam)
Pala Mátyás (II. évfolyam)
Vörös András (II. évfolyam)
Puskás Bence (II. évfolyam)
Fehér Kristóf (II. évfolyam)

 
Kritikák itt olvashatók:

Leszkovszki Máté - A nagy szépség

A nagy szépség

 

Készen állnak egy csodás, és elgondolkodtató utazásra egy fiktív Rómában? Jep Gambardella a hatvanötödik életévét taposó kiégett író szemüvegén keresztül nyerhetünk bepillantást az olasz kultúrális elit kiüresedett mindennapjaiba. Magával ragadó élmény lesz, ezt garantálom.

A helyszín remekül megkomponált díszletként szolgál, és a kamera minden óriási teret mesterien barangol be. A képek szemet gyönyörködtetőek. Bár még nem voltam Rómában, abban biztos vagyok, hogy a valóságban sokkal nyüzsgőbb, élettel telibb, mint ahogyan a filmvásznon jelenik meg. De a filmnek nem tiszte, és nem is célja, hogy ebből a szempontból a valóságnak megfelelő képet nyújtson. A helyszínek csak aláfestői annak a gondolati tartalomnak, amelyet a rendező igyekszik átadni nézőinek. A film egyik első jelenetében egy hatalmas, kissé már-már groteszkbe hajló bulin találjuk magunkat, egy tetőtéri szórakozóhelyen. Itt vidáman buliznak együtt életük elején járó huszonévesek, és sokat megélt hetvenesek is. A zene, a vágások, a profin koreografált táncok a legigényesebb videoklipeket juttatják a néző eszébe. Ebben a kissé őrült forgatagban tűnik fel először főszereplőnk, és olyan narrációba kezd, ami látszólag nem nagyon illik a képsorokhoz. Arról beszél, hogy már fiatal korában kiderült, hogy egy író szemével nézi a világot. Ahogyan haladunk előrefelé a cselekményben, kiderül, hogy ez valóban igaz. Jep zseniális megfigyelő, és közvetíteni is képes az általa megfigyelt dolgokat.

Jep negyven éve írt egy sikeres könyvet, és ezzel bekerült Róma kulturális elitjébe. Ez azonban nem volt elég neki, ő nem csak részt akart venni fényűző partijaikon, hanem hatalmat is akart, hogy tönkre tehesse őket. Egyszóval ő akart lenni az elit királya. Ez sikerült is neki, mégsem boldog, mégsem érzi teljesnek az életét. Valami olyat hajszol, ami sohasem lehet a kezében. Fejlődési szempontból előrébb jár, mint az elit többi tagja, hiszen ő átlátja, hogy jelenlegi élete mennyire felszínes. Mégsem tesz ellene semmit, hogy ez változzon. Baráti társaságának többi tagja önmagát is becsapja, mert úgy gondolják, hogy amit leraknak az asztalra, az valódi művészet, és az örökkévalóságnak alkotnak. Jepnek már nincsenek ilyen jellegű törkevései, csak megpróbálja kihozni a maximumot helyzetéből. Hatvanöt éves korára eljut arra a szintre, hogy csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek valóban érdeklik.

Furcsa szembesülni a nézőnek egy olyan emberrel, aki pontosan tudatában van önmaga sekélyességének, nagyon jól átlátja, hogy mi a rossz az életében, és mégsem tesz semmit a változásért. Hősünknek többször felteszik a kérdést a film folyamán, hogy miért nem ír egy újabb könyvet. Erre csak a film vége felé válaszol őszintének tűnően, amikor egy szent életű apáca kérdezi erről. Azt feleli, hogy a nagy szépséget keresi. Hogy mi is ez a nagy szépség? Valószínűleg egy olyan dolog, amit még akkor sem találhatna meg igazán, ha valóban kutatná.

Teljes bizonyossággal azonban nem merem kijelenteni, hogy Jep egyáltalán nem esik át valamiféle fejlődésen a film folyamán. Elkezd ugyanis visszatekinteni a gyökereire. Felkutat bizonyos embereket, akik fontos szerepet játszottak a múltjában. Ezen keresztül tudhatjuk meg azt is, hogy egyetlen nőt szeretett egész életében, és utána képtelen volt a szerelemre. A film végén pedig bejelenti, hogy elkezd írni egy újabb regényt, annak ellenére, hogy nem találta meg a nagy szépséget. A film zárójelentében kifejti, hogy ez valószínűleg nem is létezik. Rutinból éljük a mindennapi felszínes életünket, de néha, bizonyos különleges pillanatokban felvillan a szépség.

Merész vállalkozás egy filmet forgatni a kiüresedettségről, és a sekélyességről, mert beleeshetünk abba a hibába, hogy a filmünk is magán fogja hordozni eme jegyeket. De Paolo Sorrentino rendező remek arányérzékével, és jól átgondolt mondanivalójával elkerülte ezt.

A filmet rengeteg neves díjra jelölték, és az Oscar gálán megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat. Megérdemelten. A rendező a legnevesebb olasz rendezők által kitaposott ösvényen jár, és az általa megfogalmazott gondolatok nem csak a jelen embereinek szólnak, hanem száz év múlva is aktuálisak lehetnek.

Megosztás

Pala Mátyás - Álszépség, Kritika A nagy szépség című filmről

Álszépség 
Kritika A nagy szépség című filmről

Paolo Sorrentino filmje annak ellenére aktuális, hogy pusztán néhány mai elem becsempészésével jellemez egy több éves korszakot. Ez az időszak pedig a problémáival, magára maradásával, anyagi és kulturális szakadékaival, megfelelni vágyásával együtt az emberiség előtt eddig megfejthetetlen univerzális problémákat tartalmaz, szereplőinek célja, hogy feldolgozzák ezeket – mindhiába.

A helyszín Róma. Maga a város színpad, az örökkévalóság. Amit látunk szintén csak néha a körforgás kedvéért felvillantott napszakok és időpontok. Narratívája nem bocsátkozik a klasszikus egységfelosztásra (nincs hagyományos bevezetője, tárgyaló részei és lezárása): nem tart kimondott bevezetést. A buliban kezdésként elhangzó monológ pusztán figyelemelterelés, a belső üresség kitöltése, a főszereplő nem létező árnyalása. Egyfajta játék a szavakkal, a néző teljes beetetése, hogy most valami a szó szoros értelmében el fog hangzani, ki fogják mondani. De nem. Nem fogják. A párbeszédek és a monológok üres fecsegéssé, egy végtelenül sablonos és bejáratott világ szertartásaivá zsugorodnak össze, mely leginkább akkor lepleződik le, amikor a teraszon az egyik szereplő bizonygatni kezdi, hogy tizenegy regényével hatni akart, és talán hatott is az emberekre. Jep – a főszereplő – azonban keményen beolvas neki és mondhatni megalázza – valójában csak szembesíti valódi önmagával – mások előtt…

A történet „kezdetekor” megismerjük Jep Gambardella-t, aki huszonöt évesen érkezett Rómába. Célja az volt, hogy nem csak egyszerűen részt vegyen az éjszakai életben, hanem az ott mulató elit királyává válhasson. Jelenleg újságíró, régen írt egy sikeres regényt, de ma már nincs benne annyi tartalom, hogy újabbat alkothasson. Hatvanötödik születésnapján kapcsolódunk be a történésékbe. Sorrentino úgy vezet be minket a látszólagos események sűrűjébe, hogy különböző helyzeteket és helyzetellentéteket villant fel előttünk, páratlanul kifinomult térkezeléssel. Magát a mozgóképet aktív résztvevőnek kell tekintenünk. A kamera független narrátorként vezeti körbe a székében terpeszkedő, buli hangulatot átélő nézőt, aki maga is egy ellentétpár részese. Jep valósága és a mi – mozi néző – valóságunkból fakadó odavágyásra és azonosulásra alapozva vezeti meg a nézőt. A felszabadultnak látszó, álboldogságot magából árasztó, erotikát nem, de puszta szexet – annak ellenére, hogy ezt konkrétan nem mutatják meg – tartalmazó táncjelenetekkel, melyek inkább tekinthetők, olyan jelenségnek, mellyel az ott mulató emberek osztályukból fakadóan összeláncolják egymást. Kulturális alapként szolgál. Olyasfajta pótcselekvés, mely a filmben az üres életek kitöltésére hivatott tartalomszolgáltatás legfőbb eszköze. A buli ellentétpárja a reneszánsz és barokk műalkotások közötti kalandozás, mely a szereplőkre egyáltalán nincs hatással. A felvételek tér –(?)teátrális esztétikáját fokozzák, és újabb jelzéssel élnek felénk, hogy Jep már teljesen idegen ebben a világban. Nincs rácsodálkozás. Nincs ámulás. Nincs semmi.

Minden, ami történik vagy történni látszik Jep–hez vezet, és az ő viszonyrendszere által nyer értelmet vagy értelmetlenséget. A főszereplőt komfortzónájából tinédzserkori szerelmének halálhíre mozdítja ki, a férj harmincöt év után a nő naplójában azt olvassa, hogy akit valójában szeretett a nő, az Jep volt(, nem pedig a férje). További ellentétpárt hoz létre, hogy a szakító fél a nő volt. Biztosan tudjuk, hogy mind a két szereplő élete viszonylag üresen, boldogtalanul telt el, mert Jep sem volt képes újra megtalálni a szerelmet és a boldogságot.

A készítők ezzel azonban nem elégednek meg, további ellentétet állítanak a két férfi (Jep és a volt férj) közöttAz egyik úgy készül az estére, hogy elmegy egy partiba, és akkor fekszik le, amikor mások aludni mennek, a másik (a gyászoló férj) pedig az új kedvesének kiosztott vasalás–feladattal, egy pohár borral és televízió nézéssel, majd alvással töltené boldogan a nap hátralévő részét. Ebben a jelenetben kerül szembe egymással a tudatlanságából fakadóan kisemberként ábrázolt mindennapi karakter, és az egzisztenciájából – és ebből következően hatalmából – fakadóan nagyjából bármit megtenni képes elitkarakter, akinek szerepére pusztán egy kívülálló vágyik, mert tettei áltettek, póttettek. Valódi minőséget nem, csak annak hiányát képesek magukba foglalni és a néző számára erőteljes jelzésként megfogalmazni.

Jep úgy fogalmaz a végső számadáskor, hogy életét a nagy szépség megtalálására fordította. Megtalálni azonban nem volt képes, annak ellenére sem, hogy estéről estére Róma történelmében és az örök város fenséges kultúrájának velejében sétálgat. A leghíresebb műalkotások között úgy jár-kel, mintha csak egy árkádsoron méregetné a kirakatokat. Semmi és senki nem vált ki belőle érzéseket. Jep már nem szeret, nem is gyűlöl, de tisztelete sem tisztelet, hanem beletörődés, elfogadás. Egy kósza mosoly. Magára hagyás.

A nagy szépség című film kemény kritikája az egyházi alakokkal megtűzdelt, s a velük szemben egy asztalnál helyet foglaló, az idejét kitöltő, értelmetlenül dorbézoló elitnek. A két ellentétes oldal, bár látszatban, külsőségekben eltér, valójában ugyanolyan üres – a bíboros a lelki mozzanatok helyett állandóan csak a saját szakácstudásáról képes beszélni – és ugyanolyan semmitmondó. Ennek ellentételezése a „Szent” erős karakterének megjelenése, aki erről a miliőről tudomást sem vesz. Nem hajlandó beszélni, csak annyit mond, hogy ő a szegénységet választotta, s az ezzel együtt járó életmódot. Önmagával, a földdel és a mindenséggel egyensúlyban él és még azt a fajta ürességet is képes elfogadni, melyet Róma (az örök Róma…) közege nyújthat. Ebben a semmitmondóan kontrasztos, kiüresedett ellentétközegben a Szent az egyetlen szépség. Bár arca ráncos és teste idős, a lelkéből fakadó végtelen frissesség felüdülést hoz. Ő az, aki az örök körforgásra – kegyelemért megtett lépcsők és az ál–értékrend figyelmen kívül hagyása – helyezi a hangsúlyt és ennek tudatában határozza meg saját létének értelmét. Nem pedig elrontott létezésének tényét próbálja feldolgozni egy csoportterápián.

Pala Mátyás
Kaposvár, 2014. 03. 27.

Megosztás

Pala Mátyás - EGYÍZŰ SZERELEM (Filmkritika az Ezerízű szerelem – The Lunchbox – című filmről.)

EGYÍZŰ SZERELEM (Filmkritika az Ezerízű szerelem – The Lunchbox – című filmről.)

A film egyértelmű nyitás az európai közönség felé. Nincsenek táncra perdülő színészek és „spontán” dalbetétek. Bollywood elmarad.Ritesh Batra filmje a két kontinens között lavíroz -- sikeresen.

A történet pofonegyszerűnek tűnik: az ételhordó szolgálat rosszul kézbesíti Ila asszony által gondosan elkészített ebédet, amellyel férjét szeretné visszaédesgetni magához. Az dobozok azonban Saajan Fernandezhez kerülnek, aki napról napra jóízűen lakmározik belőlük. Amikor Ila először meglátja az üresen visszahozott dobozokat, naivan azt hiszi, hogy a férje biztos jóllakott és örült a gondoskodásnak. Este azonban, amikor az asszony rákérdez, bebizonyosodik, hogy a férje nem az ő ebédjét fogyasztotta el; Ila levélben megköszöni az ismeretlen férfinek, hogy mindent megevett, s egyfajta levélváltásba bonyolódik vele.

A film folyamán a két főszereplő személyesen nem kommunikál. A levélváltások adják azt a kézzelfogható szálat, amely kapcsolatot teremt köztük. Ez a fajta ismerkedési séma azonos a mai internetes társkereséssel. Üzenet, válasz, üzenet, válasz, majd találokozás, esetleg. A film azonban kicsit azt sugallja, hogy a finom étel már egyfajta (megfoghatatlan) lelki alapot teremt az amúgy boldogtalan főszereplőinknek, s ezt a bizalmi alapot meglovagolva kezdődik el egy valódi lelki rezdülésekre és zömében sérülésekre kiélezett levelezés. A levélváltások minőségének javulásával párhuzamosan húzódik háttérbe a kezdeti gasztronómiás vonal. (Ila főzése, tányérnyalogatása.)

A bevált sablonokat azonban remek kritikai attitűdökkel töltötték ki a készítők. Kiválóan szembeállítja az utca képét az iroda képével, valamit információkat kapunk a gazdasági helyzetről, a televíziós műsorok minőségéről, úgy általában az érvényesülésről és az oldódó indiai (európai szemmel nézve) konzervativizmusról.  Ez válik talán a film egyik legfontosabb elemévé. A tradicionális családban felnövő és a társadalmi elvárásoknak, helyi normáknak mindenáron megfelelni vágyó emberek szemlélete is változhat. A film bizonyosan állítja, hogy a legtöbb házasság boldogtalanságba torkollik, és a házas nő számára az igazi feloldás kizárólag a férj halála lehet (a film a végén még didaktikusan ki is mondja: Ila édesapjának halálakor, édesanyja kizárólag csak arra tud gondolni, hogy éhes). Ennek oka nemcsak a társadalmi elvárások teljesítése, hanem az egyénekben fellelhető belső zárak is. Ezek adják meg a film valódi melodramatikus hangulatát, melyet a befejezés csak megerősít.

Ezt a fajta kilátástalanságot oldja a film közben Ila nagynénje, akinek csak a hangja szűrődik be, személyesen vele nem találkozunk. Jó tanácsokkal látja el a lányt, mintegy égi segítőként és felszültség oldóként van jelen. De a folyamatos mindent hallása a lakást átváltoztatja egyfajta „a nagy testvér mindent hall”, talán lát is hellyé, s kiöli az intimitásnak még csak a lehetőségét is e falak között. Saajan karaktere eközben pedig fiatal segédje hatására elapásodik. Tudatosul benne, hogy az ő ideje már lejárt, ezért fel is adja a harcot. A nő írta az első levelet, a nő hívta találkozóra, de a férfi még csak beszélni sem tudott vele. Önként választja boldogtalanságát, miközben a nő boldogtalan életet készül megváltoztatni. (A film itt is konzervatív marad: a megoldás nem egy új férfi, hanem a régi elhagyása.)

A fő problémák, melyek megjelennek a társadalmi elvárás és generációs szakadék és ezek hatása a szereplők felső világára.

A válás hazánkban is súlyos döntés és rengetegen gyávák a végletekig elromlott kapcsolat felszámolásához, vagy nem érdekeltek a helyrehozásban. Ila szerette volna helyrehozni, és meghozta nem csak anyagi, hanem társadalmi szempontból is a legnehezebb döntést. Boldog akar lenni, de ez a fajta szabadulás szerelem nélkül való, és csak a boldogtalanság egy másik formájával kecsegteti a nőt a film végén. Egy idő után nincs változás és nincs megváltást jelentő találkozás.


PM

Megosztás