<<  November 2017  >>
 hf  ke  sz  cs  pé  sz  va 
    1  4  5
1112
1819
26
   

Hírlevél

Pala Mátyás - Álszépség, Kritika A nagy szépség című filmről

Álszépség 
Kritika A nagy szépség című filmről

Paolo Sorrentino filmje annak ellenére aktuális, hogy pusztán néhány mai elem becsempészésével jellemez egy több éves korszakot. Ez az időszak pedig a problémáival, magára maradásával, anyagi és kulturális szakadékaival, megfelelni vágyásával együtt az emberiség előtt eddig megfejthetetlen univerzális problémákat tartalmaz, szereplőinek célja, hogy feldolgozzák ezeket – mindhiába.

A helyszín Róma. Maga a város színpad, az örökkévalóság. Amit látunk szintén csak néha a körforgás kedvéért felvillantott napszakok és időpontok. Narratívája nem bocsátkozik a klasszikus egységfelosztásra (nincs hagyományos bevezetője, tárgyaló részei és lezárása): nem tart kimondott bevezetést. A buliban kezdésként elhangzó monológ pusztán figyelemelterelés, a belső üresség kitöltése, a főszereplő nem létező árnyalása. Egyfajta játék a szavakkal, a néző teljes beetetése, hogy most valami a szó szoros értelmében el fog hangzani, ki fogják mondani. De nem. Nem fogják. A párbeszédek és a monológok üres fecsegéssé, egy végtelenül sablonos és bejáratott világ szertartásaivá zsugorodnak össze, mely leginkább akkor lepleződik le, amikor a teraszon az egyik szereplő bizonygatni kezdi, hogy tizenegy regényével hatni akart, és talán hatott is az emberekre. Jep – a főszereplő – azonban keményen beolvas neki és mondhatni megalázza – valójában csak szembesíti valódi önmagával – mások előtt…

A történet „kezdetekor” megismerjük Jep Gambardella-t, aki huszonöt évesen érkezett Rómába. Célja az volt, hogy nem csak egyszerűen részt vegyen az éjszakai életben, hanem az ott mulató elit királyává válhasson. Jelenleg újságíró, régen írt egy sikeres regényt, de ma már nincs benne annyi tartalom, hogy újabbat alkothasson. Hatvanötödik születésnapján kapcsolódunk be a történésékbe. Sorrentino úgy vezet be minket a látszólagos események sűrűjébe, hogy különböző helyzeteket és helyzetellentéteket villant fel előttünk, páratlanul kifinomult térkezeléssel. Magát a mozgóképet aktív résztvevőnek kell tekintenünk. A kamera független narrátorként vezeti körbe a székében terpeszkedő, buli hangulatot átélő nézőt, aki maga is egy ellentétpár részese. Jep valósága és a mi – mozi néző – valóságunkból fakadó odavágyásra és azonosulásra alapozva vezeti meg a nézőt. A felszabadultnak látszó, álboldogságot magából árasztó, erotikát nem, de puszta szexet – annak ellenére, hogy ezt konkrétan nem mutatják meg – tartalmazó táncjelenetekkel, melyek inkább tekinthetők, olyan jelenségnek, mellyel az ott mulató emberek osztályukból fakadóan összeláncolják egymást. Kulturális alapként szolgál. Olyasfajta pótcselekvés, mely a filmben az üres életek kitöltésére hivatott tartalomszolgáltatás legfőbb eszköze. A buli ellentétpárja a reneszánsz és barokk műalkotások közötti kalandozás, mely a szereplőkre egyáltalán nincs hatással. A felvételek tér –(?)teátrális esztétikáját fokozzák, és újabb jelzéssel élnek felénk, hogy Jep már teljesen idegen ebben a világban. Nincs rácsodálkozás. Nincs ámulás. Nincs semmi.

Minden, ami történik vagy történni látszik Jep–hez vezet, és az ő viszonyrendszere által nyer értelmet vagy értelmetlenséget. A főszereplőt komfortzónájából tinédzserkori szerelmének halálhíre mozdítja ki, a férj harmincöt év után a nő naplójában azt olvassa, hogy akit valójában szeretett a nő, az Jep volt(, nem pedig a férje). További ellentétpárt hoz létre, hogy a szakító fél a nő volt. Biztosan tudjuk, hogy mind a két szereplő élete viszonylag üresen, boldogtalanul telt el, mert Jep sem volt képes újra megtalálni a szerelmet és a boldogságot.

A készítők ezzel azonban nem elégednek meg, további ellentétet állítanak a két férfi (Jep és a volt férj) közöttAz egyik úgy készül az estére, hogy elmegy egy partiba, és akkor fekszik le, amikor mások aludni mennek, a másik (a gyászoló férj) pedig az új kedvesének kiosztott vasalás–feladattal, egy pohár borral és televízió nézéssel, majd alvással töltené boldogan a nap hátralévő részét. Ebben a jelenetben kerül szembe egymással a tudatlanságából fakadóan kisemberként ábrázolt mindennapi karakter, és az egzisztenciájából – és ebből következően hatalmából – fakadóan nagyjából bármit megtenni képes elitkarakter, akinek szerepére pusztán egy kívülálló vágyik, mert tettei áltettek, póttettek. Valódi minőséget nem, csak annak hiányát képesek magukba foglalni és a néző számára erőteljes jelzésként megfogalmazni.

Jep úgy fogalmaz a végső számadáskor, hogy életét a nagy szépség megtalálására fordította. Megtalálni azonban nem volt képes, annak ellenére sem, hogy estéről estére Róma történelmében és az örök város fenséges kultúrájának velejében sétálgat. A leghíresebb műalkotások között úgy jár-kel, mintha csak egy árkádsoron méregetné a kirakatokat. Semmi és senki nem vált ki belőle érzéseket. Jep már nem szeret, nem is gyűlöl, de tisztelete sem tisztelet, hanem beletörődés, elfogadás. Egy kósza mosoly. Magára hagyás.

A nagy szépség című film kemény kritikája az egyházi alakokkal megtűzdelt, s a velük szemben egy asztalnál helyet foglaló, az idejét kitöltő, értelmetlenül dorbézoló elitnek. A két ellentétes oldal, bár látszatban, külsőségekben eltér, valójában ugyanolyan üres – a bíboros a lelki mozzanatok helyett állandóan csak a saját szakácstudásáról képes beszélni – és ugyanolyan semmitmondó. Ennek ellentételezése a „Szent” erős karakterének megjelenése, aki erről a miliőről tudomást sem vesz. Nem hajlandó beszélni, csak annyit mond, hogy ő a szegénységet választotta, s az ezzel együtt járó életmódot. Önmagával, a földdel és a mindenséggel egyensúlyban él és még azt a fajta ürességet is képes elfogadni, melyet Róma (az örök Róma…) közege nyújthat. Ebben a semmitmondóan kontrasztos, kiüresedett ellentétközegben a Szent az egyetlen szépség. Bár arca ráncos és teste idős, a lelkéből fakadó végtelen frissesség felüdülést hoz. Ő az, aki az örök körforgásra – kegyelemért megtett lépcsők és az ál–értékrend figyelmen kívül hagyása – helyezi a hangsúlyt és ennek tudatában határozza meg saját létének értelmét. Nem pedig elrontott létezésének tényét próbálja feldolgozni egy csoportterápián.

Pala Mátyás
Kaposvár, 2014. 03. 27.

Megosztás